(N. A.)
A nyárban. A csendben. Halkan remegő kéjjel
Ketten vagyunk csak ebben a kísérteties éjben.
Az életet jelképezzük a halál földjén.
Egymást szeretjük. Szeretjük egymást görbén.
Lihegve. Halkan. Elfojtott, remegő kéjjel.
Bárki megláthat minket a sötét márványszegélyen.
Síron, koporsón, halott emberek fölött
Szellemük kísért majd: megbecstelenítettünk egy emberi dögöt.
Valami rezzen! Moccan! Utat tör magának a sírok között
Arra kapom a fejem a szelíd mozgások fölött.
Alattam csend van: a hang iránt teljes érdektelenség.
Aztán a lány nyögve sóhajt, reá nézek, és az örök végtelenség.
2005-2006
pogánykorban,
nem az én kérésem volt, ez a vers.
Charles Baudelaire: Egy dög c. volt a kedvenc verse
Egy dög (Magyar)
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törödve,
kipárolgással telt hasát,
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sűlő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme,
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt,
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, mikor ujra
laknározhat a tetemen.
-És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály ésborzalom,
szemeim csillaga,életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
1857 körül